Az élet feltételei

Júliával az életfeltételekről kellett tanulnunk a környezet dolgozathoz.

 

“Azok a tényezők, amelyek az élőlények életben maradásához, fejlődéséhez szükségesek. Pl.: tápanyag, víz, megfelelő hőmérséklet, levegő.”

 

Ha végre megértenénk, ráeszmélnénk és túl valláson, hiten, az élet alapfeltételeként elfogadnánk és tanítanánk, hogy van még egy plusz elem, amire pont úgy szomjazunk, mint a vízre, éhezünk, mint a táplálékra és amely nélkül pont úgy megfulladunk, mint levegő híján, akkor egyszeriben mennyi minden megváltozna! Ha a szeretet adására pont úgy odafigyelnénk, mint hogy nem megyünk ki -20 fokba fürdőruhában, strandpapucsban az utcára, akkor nem lenne ennyi szörnyűség a világban. És a szeretet nem egyenlő a szabados neveléssel, a minden önző vágyat kielégítő anyagi alapú adással! Nem tudom, mi kell még az emberiségnek ahhoz, hogy erre ráébredjen, ahhoz, hogy felébredjen?! Mert a sok pusztítás, a háború, a migráció, a sok százezer hullámsírba veszett menekült, a korrupt vezetés szerte a világban, a tőzsde, a bankok, a hitelek, az egyenlőtlen elosztásból eredő szegénység és éhínség eddig nem volt elég. Szeretet helyett csak további gyűlöletet szítunk. Lázadunk, tüntetünk, megrázzuk a világot fájdalmas felkiáltásainkkal. A Föld lelke pedig velünk lázad, ellenünk. Morog, kitör, remeg és árad halált hozva válaszul.

 

Ciki az egyház? Elcsépelt a “Mi Atyánk”? Krisztus csak legenda, de ha élt is, már Jézus is elbukott alatta? Rabjai vagytok saját előitéleteteknek? Igaznak vélitek korlátozott tudásotok és felfogásotok révén kialakított véleményetek? Ne legyetek vallásosak, ne járjatok templomba, de szeressetek! Tanítsátok meg gyermekeiteknek, hogy van és kell az a plusz egy elem! Mert hiába minden törvény, a halálbüntetés! Nem fél az, kinek gyűlölet van szívében. Nem véd meg minket egyetlen paragrafus sem a rablótól, a gyilkostól. Nem véd meg, mert embertől embernek állított parancsaival nem lehet, félelemre nem lehet biztonságot és békét építeni. Ehhez szívből jövő, meggyőződésből eredő igaz, valódi, magunk által hozott döntés alapján saját életünkre és cselekedeteinkre nézve örök érvényű, élő szeretet kell!

 

Ne higgyetek nekem, ne kövessetek, csak mert erő árad szavaimból! De gondolkozzatok és döntsetek, milyen értékeket, milye világot akartok örökül hagyni gyermekeiteknek?

Kedves Olíva!

Kedves Olívia!

Pár nappal ezelőtt ismerősnek jelölt egy számomra idegennek tűnő nő. Akárhogy néztem, nem tudtam rájönni, mi a kapocs vagy az ok, végül mégis elfogadtam és visszaigazoltam a jelölését. Pár perc múlva már kaptam is tőle egy üzenetet, melyben megjelölte a találkozási pontunkat egy közös ismerős, egy férfi személyében, aki talán a legmélyebb pontja mindkettőnk eddigi életének. Ez az ember nem volt se csinos, se szép, se kedves, se túl intelligens. A nőket, azon belül is a pedagógusokat pedig egyenesen megvetette. Mégis beleszerettünk, mert a szó szerint őrült, a családot rendszeresen zaklató ex feleségével és a koránt sem egyszerű három gyerekével együtt kihívás volt őt, őket szeretni. Egyfajta misszió, küldetés, melyen rajta kellett lennie az áldozat pecsétjének ahhoz, hogy beteljesedjen.

Hosszú évekkel ezelőtt történt már. Kezdetben minden szép volt és jó, majd jöttek a megaláztatások sorra. Harcoltam a gyerekeiért, a gyerekeimért, önmagamért egészen addig, amíg keresztre nem feszültem. Fél év ambuláns pszichiátriai kezelés után még maradtam a kapcsolatban, majd amikor egy év elteltével újra kezdett felborulni a lelki egyensúlyom és kicsúszni a talaj a lábam alól, kiléptem. „Természetesen”, ahogy ez velem lenni szokott, totál lenullázódtam anyagilag is. Az első férjem (talán még emlékszel drága barátnőm), vitte a fél házat, a második annyi adósságot halmozott fel, hogy mire eladtam a házat, mindent és mindenkit kifizettem, addigra összesen fél millió fontom maradt, amit ez a közös ismerős végül megtartott magának vigaszdíjként a szakítás után. Eleinte persze hívott, könyörgött. Ígért mindent: csupa jót, házasságot, hogy elvesz gyerekestül, összeköltözünk és együtt megoldunk mindent. De az én nagy fiam olyan szinten utálta őt, ahogyan az ő nagy fia utált engem, így mindez lehetetlennek tűnt. Két és fél évig próbáltam megfelelni mind a háromnak, szeretni mind a hármat, de minden igyekezetem ellenére sem ment. Végül nem tehettem mást, mint hogy a fiam és önmagam választottam. Kiléptem. Vissza sem néztem a két szememmel, de belül őrlődtem. A szeretet, a csalódottság, a düh és a gyűlölet úgy forrongott bennem, mint egy gonosz boszorka üstjében a méreg. A legjobban a pénz bosszantott és az, hogy már megint hagytam magam rászedni. Majd az évek során bár meg nem bocsájtottam, de beletörődtem a veszteségbe. Betudtam tanulságnak és gondolatban elvágtam minden érzelmi és gondolati köteléket, amely összekötött még minket, valahányszor eszembe jutott. Az érzelmi leválás egészen jól sikerült, mert most hogy Liza megkeresett már csak nevetni tudtam magamban az egész kálváriámon azzal a bizonyos közös ismerőssel. Liza minden szavában éreztem ugyan azt a fájdalmat, keserűséget és leginkább önmarcangolást („hogy lehettem ilyen hülye!”), amit már én is átéltem, ezért nem tudtam nem megértéssel és együtt érzéssel fordulni felé, de mégis képtelen voltam gyűlöletet szítani a lelkemben vagy rossz szavakkal méltatni a közös ismerőst. Szabad akaratunkból tettünk mindent a vele töltött idő alatt: istápoltunk a gyerekeit, adtuk oda minden pénzünk és tűrtük a megaláztatásait úgy, hogy közben tiszta szívünkből szerettük.

Egy alkalommal az iskolában gyermekeinkre várva egy anyukával beszélgettem. Neki tettem fel a nagy kérdést, hogy „miért?”. Mert hogy a sors megismételte önmagát már kicsi finomabb kivitelben a közös ismerős után, egy szexuálisan minden nőt csak érzéki vágyait kielégítő eszközének tekintő, ugyanúgy esze ment ex-el rendelkező férfival, aki az utolsó fillérjeimet úgy vette el, hogy bár egy banális baleset folytán, de eltörte a lábam. Gyakorlatilag megnyomorított, ha csak kis időre is, de ez pont elég volt ahhoz, hogy munkanélkülivé váljak. Egyedül, három gyerekkel. Az anyuka válasza pedig drága barátnőm az volt, hogy: “Azért a sok bolond ex és azért bolondulok meg mellettük én is, mert ép ésszel felmérhetetlen, felfoghatatlan az a mélységű szeretet, ami képes az őket körülvevő falakat (önimádat, előítéletek, aberrált szexuális vágyak, pénzsóvárgás) ledönteni.”

Minden angyal háromszor tér vissza. A harmadik James, bár nála zárt osztályos ex helyett egy szociopata anya a hozadék, a nőket pedig már nem önmagukban saját nemükért utasította el, csupán mint másodrangú életformát tartotta számon, amely mosogatási és gyereknevelési funkciókon kívül más, férfiak által büszkén betölthető hivatás (katona, rendőr, tűzoltó – mert csak ez elismerésre méltó, férfihoz illő szakma) vagy poszt (vezetői tevékenység) végzésére és betöltésére eredendően alkalmatlan. Ehhez társult még egy erős birtoklási vágy, féltékenység, mely csak behódolással és totális függőséggel volt kiváltható. Rengeteget szenvedtem, mire megértéssel és szeretettel áthágtam ezeket a falakat. Persze az élet segített. Ő, mint katona, kapott női felettest, taposták az egóját rendesen, én pedig kaptam elismeréseket szakmai téren.

Ismersz kedves Olívia tudod, hogy nem hiszek a véletlenben. Így tudtam, hogy az sem véletlen, hogy Liza épp most, Húsvétkor lépett be az életembe előhozva a régi képeket, mint ahogy az sem véletlen, hogy Éva keresztelőjére készülve lelki beszélgetésekre járva épp most Jézus élete, áldozata és munkássága a központi motívum. Gondolkodó, olvasott és kíváncsi személyiség vagyok, aki minden szinten szereti a kihívásokat és nem fogad el mindent csak úgy első szóra. Ahhoz, hogy valamire rábólintsak, belső bizonyosságra van szükségem. Amikor elakadok életem, lelki életem egy pontján, akkor kitekintek önmagamból és megnézem, milyen segítő kezek nyúlnak felém. Van egy kedves tanárom, mesterem, aki bár távol él tőlem és ritkán jár Angliában, rendszeresen teszi közzé internetes oldalán gondolatait, így szellemi közösséget viselve találkozhatok vele, valamint e-mailt bármikor küldhetek neki. Így tettem most is, mivel számtalan kérdés volt a fejemben. Régmúlt tanítások, a Biblia üzenetei, keresztyén vallási nézetek és a saját hitem kavargott bennem megértésért kiáltva. Éreztem, hogy képtelen vagyok tovább olvasni egyetlen sort is a felkészítést szolgáló könyvből, egyetlen sort is írni a naplómba, egyetlen lépést is tenni az életben, amíg ekkor a káosz uralkodik bennem. A kapott válasz pedig többet adott, mint reméltem. Visszanyúlt ki tudja, talán oly korai szakaszára életemnek, amire már nagyon nem is emlékszem és átölelte azt egészen a most-ig belefűzve mindent, ami a hétköznapokban rám, a családomra, a szüleimre, a testvéreimre nehezedik.

Számtalan vallás létezik, melyeknek neveket is adtak, de nem a név vagy a forma a lényeg, hanem hit egy felsőbbrendű életbe, a hit egy isteni vezetőbe, a hit, hogy mindennek az alapja a szeretet, a hit, hogy soha senki sincs egyedül. A húsvéti történet nagy üzenete a feltámadás és nem a halál. Az első nagy és bebizonyított üzenet, hogy az élet tovább megy, mert mi többek vagyunk, mint csak test. Mihelyt a lélek a szeretet 1×1-ét már megtanulta, szívesen jön vissza a földre, hogy azt tovább is tudja adni. A felkészülés részeként megnéztünk egy filmet is a minap, melyben egy Istent elismerő, de nem követő férfi az elhidegült feleségével próbálta apja kérésére megmenteni a házasságát. Apja a hit, az Istenbe vetett bizalom és szeretet útját kínálta fel fiának folyamatos odafigyeléssel és beszélgetésekkel segítve. Az egyik ilyen beszélgetés során a férfi önmagából kikelve, a szeretettel tett próbálkozások elhárításától megfáradva így kiáltott fel: „Olyan nehéz valakit szeretni, aki folyamatosan elutasít!” – Itt kezdődik az igazi szeretet, ez az, amire csak Isten, csak az isteni önvalónk képes, amire csak akkor vagyunk képesek, ha valóban közösséget viselünk vele. Ez az, amit meg kell tanulnunk itt a Földön, ez az, amihez kell a hit, de kell a tudás is, hogy egy állandó bizalommá váljon. Ez az, amit tovább kell adnunk. És ez az, amiért Jézus meghalt a kereszten, hiszen ő még akkor is, ott is, kínok közt vergődve is szeretett és megbocsátott. Képes volt arra, hogy ne szánalommal, hanem azzal a szemmel és szívvel nézzen az őt megfeszítő emberekre, amellyel csak egy anya és egy apa képes nézni fejlődő, botladozó gyermekére, aki bár megtagadja szülei intelmét és segítségét, mégis szerető féltéssel, öleléssel és melegséggel veszik körül, várják haza újra és újra a tapasztalataiba megfáradt vagy épp a felismerés örömével hazafutó gyermeküket.

Mert ha gondolkodásunk nem mint lezáró határt használjuk, hanem mint kereső utat, akkor kezdjük felismerni, hogy minden mindennel összefügg, a megértés pedig attól függ, hogy a mi szemünk mennyire nyílott már ki. Ezen az úton pedig sok állomás a mi kálváriánkon örömben telik. Annak örömében, amit mi már felismertünk és ami által egyre inkább részévé válunk a mindenség alkotó erejének. És igen, ezen az úton sokszor meghalunk, mert amikor egy „ruhát” kinőttünk, akkor azt levetjük és hátra hagyjuk. A halál egy fontos kapu ezen az úton. Ezért tanuljuk ezt egész életünkben azáltal, hogy valamit mindig vissza kell tudatosan, saját akartunkból hagynunk, valaminek mindig meg kell halnunk: egy érzésnek (egy szerelemnek), egy gondolatnak (magunkról, vagy épp a világról alkotott elképzelésnek), egy vágynak (valakivé lenni) vagy egy szokásnak (legyen az akár csak a reggeli kávé).

Bár mindegy a forma és a név, én mégis Jézushoz szólok, őt emelem példaképemmé, az ő életét követem, mert név és forma nélkül még képtelen létezni az elmém. Ez is egy szokás, melynek egyszer talán képes leszek meghalni, de addig is kezébe helyezem az életem, a felismeréseimet pedig papírra vetem, hogy meg tudjam osztani a már megtanult leckéimet a szeretet 1×1-jéről, hogy a fájdalom, a kihasználtság, a látszólag hiába szeretett férfi és elveszettnek tűnő évek megértést nyerjenek. Jézus kegyelmével pedig a hátunkról a szívünkre emelve a keresztet járjuk tovább az utunkat bátran, kétségek nélkül szeretve, mert ilyen hatalmas tettre önmagában az ember nem képes. Ezért roppanunk össze a súly alatt, amikor mindezt elutasítva egyedül akarjuk ledönteni a falakat. Ez az én nagy Húsvéti halálom és újjászületésem egyben. Végre ténylegesen lezárhattam a múltat, hogy egy új, már bizalommal teli hittel és szível járhassam tovább életem útját. Köszönöm Liza, és neked is drága barátnőm, hogy elolvastad soraimat.

 

Most búcsúzom kedves Olívia, de hamarosan újra írok neked.

 

Szerető öleléssel gondolok rád, barátnőd:

 

Yv

Az értékítélet nélküli szavak

“Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – hangzik a tanítás, valamint tartja magáénak az eszmét minden Jézust követő egyház. Ehhez képest beülök bárhova, de tényleg, vallási felekezetet meg nem válogatva bárhova egy misére, Istentiszteletre és mit hallgatok tömény egy órában? Bűnös, eltorzult, rossz, aki így gondolkodik, azzal ne álljunk szóba… Mondanám, hogy nem értem, de igen: ők is csak emberek, mint azok, akik a padokban ülnek és nem biztos, hogy jobbak vagy mások, mert kérdés nélkül egy más szemszögből tekintenek önmagukra.

Csak bólogatunk: milyen szépen beszélt. De tudjuk, hogy valójában miről is? Hányszor teszünk magunkévá gondolatokat áttekintés, belső rosta nélkül?

Értékítélet nélküli szavak. A legnehezebb. Komolyan mondom. Amikor a papírról gépre viszek egy könyvet, megírok egy levelet, megtizedeli eme vezérelv a soraim és igyekszem odafigyelni erre az élő szó hangoztatásakor is. Persze nem mindig sikerül, de törekszem rá.

Te próbáltad már?

Keresztelőre készülve

A keresztelő, mint hagyomány és mint szokás mást jelent mindenkinek vallási hovatartozástól függően, de még egy-egy gyülekezeten belül is az oda járó egyéneknek. Mindig is hívőnek tartottam magam, de vallásosnak nem. Tudatosan nem akartam egyetlen felekezethez sem tartozni, így tiltakozva a vallási háborúk ellen és adózva az Isten nevében kioltott életek emléke előtt. Mert tűzzel-vassal nem lehet hitre nevelni vagy más hitre rávenni, ősi hagyományainak megtagadására bírni senkit. Nincs az az Isten, aki ezt elvárná, mert Isten tudja, hogy igaz hitet nem lehet félelemmel teli szívbe ültetni. Istent szeretni és az Ő útmutatásait követni csak szabad akaratunkból és belső bizonyosságunkból eredő saját meggyőződésből tudjuk. Ezen lázadásom és tiltakozásom ellenére mégis, amikor betértem egy templomba vagy gyermekeim hovatartozásáról kellett döntenem, gondolkodás nélkül fordultam a Katolikus Egyházhoz, mivel katolikusnak lettem keresztelve.

Ma, az információ és az ébredés korában már nem fogadunk el minden tanítást feltétel nélkül. Merünk kérdezni, visszakérdezni és hallgatni a bennünk lakozó Isten – lelkünk – szavára. Ezáltal változik szemléletünk, világlátásunk, hitünk és meggyőződésünk. Képessé válunk arra, hogy tudatosan és felelősséget vállalva válasszunk, változtassunk úgy, hogy azt is tudjuk, miért tesszük mindezt.

Nem hiszek a felettünk uralkodó ítélkező és bosszúálló Istenben, akihez csak fohászkodni lehet. Nem hiszek abban, hogy egy életen át egyfajta eredendő bűntudattal a szívemben csak leszegett fejjel szólhatok hozzá, hogy rossz emberré válok, ha nem lépek be minden vasárnap valamelyik templom ajtaján, hiszen Ő mindig velem van. Itt lakik a szívemben, ő ad nekem életet, erőt és támaszt. Hiszem, hogy beszélgethetek vele és Ő válaszol nekem a hétköznapok eseményei által. Hiszem, hogy életünk legfőbb célja a szolgálat és a szeretet, melyre képtelenek lennénk nélküle, hiszen Ő adja hozzá a keretet és a lehetőségeket az életünkben adódó események, kihívások, elhivatások által. Hiszek Jézus szeretetében, Krisztus eljövetelében éppúgy, mint Buddha bölcsességében, mert minden egyes vallásban ott leledzik az isteni örök igazság egy-egy valósága. Hiszem, hogy a keresztség útmutatás, a lélek első lépése földi útján Isten, és így önmaga felé. Épp úgy a gyökerünk része, mint a múltunk. Gyökerek nélkül pedig nincs fa, mely lombot növesztene és termést hozna. Amikor negyedik gyermekem születését vártam napról-napra, hétről-hétre egyre erősebb késztetést éreztem arra, hogy irányt váltsak és tudatosan válasszak egyházat gyermekemnek, ne puszta családi hagyományból. A döntésemben nem játszottak szerepet vallási tanok, csupán életem során megélt tapasztalatok és tanulságok. Az egyik ilyen, hogy mindig engedjek a belső szónak. Felkerestem egy református lelkész barátom és megkértem, hogy keresztelje meg a lányom. Szót szó, tettet tett követett. Pár nap múlva már a fóti lelkész irodájánk ajtajában álltunk a keresztanyukával együtt. Némi félelemmel és ellenállással a szívemben kopogtattam be az ajtón, mivel elutasításra számítottam, hiszen négy gyermekem van három apukától és a legkisebb édesapjával a sok rossz tapasztalat miatt nem házasodtunk össze. Feltételek helyett azonban nyitott kapukra találtam.

Gyermekként a szüleink elvisznek a temlpomba, hogy megkereszteltessenek, életünk végén sírhantunk fölé gyermekeink emelnek keresztet. A kereszt függőleges ága köti össze az Eget a Földdel, jelképez mindent, ami állandó. A vízszintes ág földi életünk. Minden, ami múlandó. A két ág találkozásában van az Én, s a kapu, mely Isten országára nyílik. A felfelé eltolódott középpont pedig a lélek otthonába, Istenhez való törekvését, hazatérését szimbolizálja földi útján. A keresztelő ennek a hosszú és kérdésekkel teli útnak az első lépése, melynek csak tudatosan és hittel teli szívvel érhetünk a végére. Amikor majd belépek a templomba legkisebb gyermekemmel a karomban, nem csak a közösséget kérem, hogy fogadja őt be, nem csak hitet ültetek szívébe, hanem kulcsot is adok a kezébe. Annak a kapunak a kulcsát, mely ott van a kereszt közepén, mely ott áll közte és isteni önvalója, saját lelke között. Mert a keresztelő több, mint puszta hagyomány és szokás. A keresztség áldás és adomány, egy életre szóló ajándék és útmutatás.

Új jövőt írok

Minden szerelem sorsfordító a maga nemében. Új kapukat nyit, lehetőségeket rejt és hoz magával, bezár egy-két régi ajtót. Átrendeződik a helyünk a világban, barátságok múlnak el és születnek egy új szerelem kapcsán. Újra címkézzük a polcokat, valami, ami eddig fontos volt most jelentőségét veszíti, valami más, amit eddig nem láttunk meg, most ragyogni kezd.

Az értékek játéka a szerelem, és mi határozzuk meg az éppen aktuális árfolyamot. Mi döntjük el, miből mennyit fektetünk be, mekkora hasznot remélünk az “üzletből”, és kiszállunk-e csőd közelben, kimenekítve a még megmaradt értékeink: az önbecsülésünk és a büszkeségünk. Esetleg még látunk esélyt az újra kezdésre, partner benne az “üzlettársunk”. Mert akárhogy is, de a szerelemhez mindig két ember kell. Az kevés, ha csak én akarom. Akarnia kell neki is.

Fogyasztói társadalomban élünk. Felhalmozunk. Az a jó, ha sok van, új van, még újabb és trendibb, ami pedig elromlott, azt nem javítjuk meg, hanem kidobjuk, és másikat veszünk helyette. Így bánunk a kapcsolatainkkal is. A megértés és az elfogadás, a tolerancia valami eldugott sarokban porosodnak. Egymás mellett éljük az életünket a maslow-i piramis csúcsa felé egymáson taposva, törtetve az önmegvalósítás nevében, és saját egónk büszke dicsfényében, ami még himnuszt is ír nekünk, hogy azt zengje halkan fülünkbe, miközben saját vállunkat veregetjük a dobogó tetején. Más már nem maradt. Senki nem maradt. Egyedül vagyunk, magányosan ünnepeljük győzelmünk azzal vigasztalódva, hogy ez volt a cél és megérte az áldozat.

Hogy én hol vagy min buktam el ezidáig, azt pontosan nem tudom, csak sejtem, hogy létezhet valami magasabb rendű erő vagy előre elrendelés, amin nem tudunk változtatni. Vezet minket, ha akarjuk, ha nem. Mondhatni: ez a sorsunk. Az én szerelmi életem ezidáig inkább hasonlított egy brazil szappanoperához, mint Shakespeare szép szerelmes bonyodalmaihoz, ahol azért így vagy úgy, de kitartottak és egymásra találtak a szívek, ha nem is zene a világon, de a túlvilágon biztos.

Egész fiatalon mentem férjhez először, aztán még mindig nem túl öregen másodszor is. A két házasságomból összesen három csodaszép gyermekem született. Mindenkiért szépen sorban feladtam egy-egy álmot, énem egy-egy részét. Régi szokásoknak, társadalmi, családi elvárásoknak megfeleltem, de nem éltem. Még azt is megkérdőjelezném, hogy léteztem. Több volt bennem a frusztráció és a félelem, mint a fény és a szeretet. Elvesztem és nem a világban, hanem belül: önmagamban. Majd makacsul kezdtem ragaszkodni valamihez, amiről azt gondoltam, hogy “én vagyok”, amitől boldog leszek, ami különlegessé tesz: a sporthoz. Edzésből állt ki minden délelőttöm és estém. hét napból hat edzéssel telt. A második válás után nem hagytam volna ki egy napot sem soha senki és semmi kedvéért. Ez volt az én illúzióm, a mentsváram, ami életben tartott, ami segített túlélni. Már nem volt az a szerelem, nem volt az a férfi, aki ezt elvehette volna tőlem, akit a sport elé helyeztem volna.

Egy házasság, egy gyermek születése 180 fokos fordulatot hoz az ember életébe, nem is beszélve arról, ha mindez kudarccal, válással végződik. Sokáig hibáztattam érte mást. Az édesapámat, aki kicsi koromban elhagyott, az édesanyámat, hogy szeretni nem, csak túlélni tanított meg. Hibáztattam az elmúlt szerelmek mindegyikét, a hűtleneket, mind aki becsapott, és haragudtam a férjeimre is, amiért rászolgáltak a bizalmatlanságomra, és csak arról adtak bizonyosságot, hogy valóban magamon kívül másra nem számíthatok.

Egy esős őszi napon találkoztam először azzal az ütős, igazi sorsfordító “szerelemmel”. Nem tartott sokáig, pedig tarthatott volna, hiszen helyes volt, kedves, megértő, támogató és még jómódú is, ami a mai világban lássuk be: számít. De nem tartott hosszú ideig, csak addig, amíg eltörte a lábam, és ezzel elevett tőlem mindent. Már csak egy perc volt hátra az edzésből, amikor megdobták. Rám esett, és emiatt a bal térdemben elszakadt az összes térdszalag. Arra a kérdésemre, hogy mikor sportolhatok újra, az orvostól azt a választ kaptam, hogy:

– Most inkább arról beszéljünk, mikor fog újra járni!

Egy világ omlott össze bennem. Tizenhét év munkája, gyakorlása, kitartása, küzdelme veszett oda egyetlen pillanat alatt. A hivatásom, a megélhetésem, a barátaim, a napi rutinom, a sport, ami én voltam. Mindennek vége lett. A műtétekkel és a rehabilitációval együtt két évet ígért az orvos. Két évet, mire újra járni tudok. Leírhatatlan volt az érzés. Darabokra hullott minden. Elképzelésem sem volt arról, hogy hogyan tovább, miből fogom eltartani a gyerekeim egyedülálló anyaként, és mindezt egy héttel karácsony előtt. Mindent elölről kellett kezdenem. Új munkát, új hivatást kellett találnom, új szabadidős elfoglaltságot, új sportot, barátokat, újra kellett alkotnom mindent, ki kellett találni önmagamat, a gondolkodásomat, a látásmódomat, a céljaimat, az álmaimat. Mindent. Három dolog maradt meg nekem: a hitem, az elszántságom és a szabad akaratom. Döntenem kellett: talpra állok, vagy mély depresszióba süllyedek.

Elhatároztam, hogy nem futamodok meg. Mostantól szembe megyek mindennel, megteszek mindent, amit eddig nem tettem, kipróbálok, és megvalósítok mindent, amit eddig elkerültem, vagy meg sem próbáltam, mert féltem. Nem bíztam magamban, nem volt elég hitem. Úgy gondoltam, ehhez én nem vagyok elég okos, ügyes: nem vagyok rá képes.

A teljes, gyors és műtét nélküli felépülés volt az első cél. El sem tudtam képzelni, hogy évekig orvoshoz járjak, bicegjek, és nem tudjak kirándulni, focizni, szaladgálni a gyerekeimmel, vagy épp vezetni, amit imádok. Emelt szintű gyógytorna, otthon is naponta kétszer, futás már járógéppel. Négy hónap. Március végén a Hármashatár-hegy repterén álltam, és siklóernyőzni tanultam. Gyerekkori álmom vált valóra. Csodás volt minden egyes levegőben töltött pillanat. Fentről minden más: szabad, tiszta, egyértelmű, gyönyörű és tökéletes. Májusban az orvos felírta az utolsó egy havi gyógytornát azzal, hogy még ilyen gyors felépülést ilyen súlyos sérülésből még nem látott, és ha nincs panaszom, dicsekedni ne menjek vissza. A lábamat gyógyultnak nyilvánítottam, a szívemet pedig mivel nincs az az orvos, aki meg tudná ragasztani, többet nem mentem vizsgálatra.

Vannak lépések, amelyeket egyedül kell megtennünk. Vannak döntések, amelyeket egyedül kell meghoznunk. Egyedül voltam. Nagyon egyedül. Nem találtam a helyem. A repülés lassan kikopott az életemből. A tanfolyam véget ért, a csapat széthullott, a fiúk család híján mindig együtt repültek, én maradtam, lemaradtam. Tovább kellett lépnem.

Mindig is szerettem volna valamilyen hivatásos közegben dolgozni, de korán rá kellett jönnöm, hogy rendőrnek és katonának túl érzékeny vagyok. Hiába a sok évnyi harcművészet, senkit meg nem tudnék ütni, nem hogy lelőni. Így maradt a tűzoltóság. Közel állt hozzám a hitvallásuk: “Ha baj van, segítünk!”. Én is mindig mindenkin segíteni igyekeztem, és a sor is erre terelt: felborult autók, balesetek, tüzek kísérték életutamat. Nő azonban nem lehet vonulós tűzoltó, irodában ücsörögni pedig nem olyan nagy szám, az nem segítség, nem hivatás, nekem az munka. Nem ért meg még egy főiskolát, egyetemet, plusz 3-4 iskolapadban eltöltött évet. Így sokáig eletettem a gondolatot, azonban a listámon ez is szerepelt, sőt ez volt a következő.

Budapesten jelentkeztem 2011 októberében egy tűzoltó egyesületbe. Nagyon komolyan vettem a dolgot. Úgy készültem, mintha rendes hivatásos főállású tűzoltónak jelentkeztem volna. Mindent tudni akartam, meg akartam tanulni és mindenre képessé akartam válni. Rögtön az első gyakorlati napom riasztással és egy tűzesettel ért véget. Aztán persze rájöttem, hogy annyira mégsem vagyok erős, és a magam 60 kilójával nem is leszek, de jó vagyok másban, ezért leraktam a PÁV I-et. Vonultam is gépjárművezetőként szirénázva át a belvároson, villamos síneken széttolva magam előtt a sok sávos úton, csúcsforgalomba beszorult autóakt. Imádtam! Szentendrén raktam le a 40 órás alapfokú önkéntes tűzoltó vizsgát. Még a nyár végén átkerültem ide, ahol az ÖTE szer vezetése mellett a hivatásos szeren a hivatásos tűzoltókkal vonulhatok és dolgozhatok együtt. Egy újabb álom vált valóra.

A laktanyában azóta is otthon vagyok, ott megszűnnek a problémák. Be-bemegyek a szertárba, körbejárom, megsimogatom a nagy óriás tűzoltóautókat. Igazi szerelem ez, hivatás. Ha nem szól hozzám senki, akkor sem vagyok egyedül. Tudom, abban a pillanatban, hogy riasztás van, egy csapat leszünk. Egy tűzoltó nem tűzoltó. Mindig van és lesz, akire számíthatok. Együtt oldjuk meg a feladatot, közösen mentünk, oltunk, bárki bármit tesz, egyformán fontos része a csapatnak. Így vagyunk egy egész.

Még a budapesti egyesületben ismertem meg. Ő volt az első és egy darabig az egyetlen, aki hozzám szólt. Lányokat itt nem láttak szívesen. Hónapokig csak beszélgettünk, tanultam tőle, ittam a szavait, hős volt a szememben. Kiderült, hogy a balesetem előtti hónapokban nem csak ugyan azt a sportágat űztük, de ugyan abban a szövetségben, ugyan annál a mesternél tanultunk, csak más klubban. Az első övvizsgája akkor volt, amikor az én tanítványaimnak szintén az első. Rajta vagyok a fotóin, ott áll a sorban a húgom, a fiam és a tanítványaim mellett. Az utolsó edzőtáborra már nem jött el, a tűzoltóságot választotta. Így talán nekem már nem is volt választásom. Az előző szerelmek pedig csak általam felépített fellegvárak voltak, útjelzők hozzá. Nem lehetett tartós egyik sem. Nem hibáztam sem én, sem ők, sem a szüleim. Egész egyszerűen csak másra vártam: rá, pedig rám. Egymást kerestük. Meg kellett élnem a sok fájdalmat, a sok csalódást, el kellett engednem a múltat, a régi szokásokat, vágyakat és illúziókat. El kellett törnöm a lábam és kicsit meg kellett halnom, hogy képessé váljak új utat, a hozzá vezető utat választani, másképp dönteni, újjá születni és szeretni.

Most ott vagyok, ahová mindig is tartottam: a karjaiban. Boldog vagyok, sikeres és elismert nő, szerető, anya, pedagógus és tűzoltó az ő szemében és szívében. Más pedig nem számít. Megváltozott az életem , általa lett a családom egész. Új jövőt írok a saját könyvembe, egy sokkal szebbet és derűsebbet. Hiszek a szabad akaratban és abban, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa, de mégis kell, hogy legyen egy felsőbb akarat vagy döntés. Talán valahol, valamikor pont mi döntöttünk úgy, hogy együtt, mi írtuk meg ennek a történetnek a végét. Nem tudom, és azt sem, hogy megtudom-e valaha, de azt biztosan kijelenthetem, hogy ha egy szerelem véget ér, akkor az úgy van rendjén. Már nem szolgál minket, nem része az életünknek. Megmutatta, amit látnunk kellett, odaadta minden ajándékát, amivel gazdagabban és bölcsebben mehetünk tovább az úton.

(Megjelent a Sorsfordító szerelem című antológiában.)

Egy pillanat, egy élet

A mozgás és a szabadság fogantatásom pillanatától életem legmeghatározóbb elemei. Talán ezért is volt, hogy a vártnál korábban jöttem a világra. Szűk volt már odabent. Akármerre indultam, nyújtóztam mindig falakba ütköztem. Gyerekkori fényképeim legtöbbjén is a fejem tetején álltam, séta közben ugráló köteleztem, cigánykereket vetettem, nyáron cipő helyett görkorcsolyát hordtam, télen pedig jégkorcsolyát csizma helyett.

Szervezetten sportolni 16 évesen kezdtem el kisebb külső kényszer hatására, amikor egy igen harcias és féltékeny lány megvárt és megfenyegetett egy nap suli után. Szóváltásnál több nem történt, de én elhatároztam: addig megyek, olyan edzést keresek, ahol úgy összevernek, hogy a suliból kijönni már séta galopp lesz akkor is, ha ez a lány és erős, hímnemű hátvédjei ott állnak a kapuban. Egy nyári szünet ment el a keresgéléssel, amikor is rátaláltam a Kempora. Rögtön az első edzésen kaptam akkora pofonokat, ütéseket és rúgásokat, hogy hetekig kék-zöld-lila színekben pompáztam a legkülönbözőbb helyeken. A stílus, a mesterek, a társaság, az irányzat filozófiája végül magával ragadt, és a kezdeti önvédelmi célokat felváltotta a rekreáció, majd a tanítás. 15 év után megnyitottam a saját klubomat gyerekek részére. A pályám két évig ívelt felfelé. Sikeresnek éreztem magam, a gyerekek imádtak, lelkesen jártak az edzésekre, a szülők is mindenben partnerek voltak, a szövetség részéről is sok támogatást kaptunk. Versenyekre jártunk, táboroztunk, övvizsgáztunk, szép eredményeket érve el.

Ez az este is ugyanúgy indult, mint sok másik. Mesterem távollétében egy edzőtársammal tartottuk közösen az aznapi tréninget. A feladatokat jó előre  megbeszéltük, megosztottuk, felépítettük az edzést úgy, ahogy azt minden harcos szereti: pörgősen, változatosan, zúzósan, lógjon a nyelv, savasodjon az izom és minden procikánk sajogjon jelezvén, hogy vagyunk, élünk és ez egy igazán jó edzés volt. Minden rendben ment egészen az utolsó fél percig. Ránéztem az órára és abban a pillanatban bekövetkezett az, amire sohasem gondoltam volna. Ketten estek rá oldalról a lábamra. Esélyem sem volt odébb lépni. Ráültek a bokámra, a térdem pedig keresztbe kapott 160 kg-ot. A fájdalom gyorsan elmúlt, a lábam azonban nem tartott. Nem tudtam rálépni, járni, kénytelen voltam beleegyezni, hogy elvigyenek az ügyeletre, ahol gyorsan kiderült: a bal térdemben az összes térdszalag elszakadt. Az alsó és a felső lábszáram külön életet élt, nem hallgatott egyik sem a másikra. Röntgen, majd a prognózis: 1 műtét és 1 év rehabilitáció, míg újra járni fogok tudni, a kesztyűmet pedig akasszam fel a szögre. Nincs több bunyó. Darabokban hevertem. A megélhetésem, a hobbim, 17 év munkája lett oda egyetlen pillanat alatt.

A jó harcos ismérve az alázat. Soha nem becsüli le ellenfele erejét. Ugyanakkor bátor, kitartó, céltudatos és hisz önmagában, saját erejében. Tudja, a győzelem titka: egyel többször kell felállni, mint ahányszor elesünk. Három gyerekem egyedülálló édesanyjaként nem volt 1 évem arra, hogy talpra álljak és új életet kezdjek. Így már ott, a rendelőben tudtam, új utakat kell keresnem. Új munkát, új sportot, új lehetőségeket, melyek csak rám várnak. A kötelezően előírt heti két gyógytorna helyett heti háromszor jártam le a rendelőbe, a fennmaradó négy napban otthon, egyedül végeztem a gyakorlatokat. Még járógéppel a lábamon kezdtem el futni, és a baleset után 4 hónappal már a Hármashatár-hegy repterén álltam és siklóernyőzni tanultam. A kontroll látogatásai mély nyomokat hagytak az orvosban is. Ahogy beléptem az ajtón és meglátott, máris a fejét fogta.

– Á, a kempo-s hölgy!

Ő műteni akart, én járni. Így ment ez hétről-hétre, hónapról-hónapra, míg végül megkaptam az útilaput:

– Úgy látszik, fel lehet épülni egy ekkora sérülésből műtét nélkül, ilyen rövid idő alatt is. Még hat hét gyógytorna, ha nincs panasz, dicsekedni ne jöjjön vissza.

Ekkor láttam utoljára. Megtanultam repülni, még visszamentem bunyózni egy K-1-es edzésre, csak azért, hogy én dönthessek úgy: abbahagyom. Sorra valósítom meg az álmaimat: önkéntes tűzoltó lettem, leraktam a PÁV. I. -et és szirénázó tűzoltóautót vezetek. Ott vagyok, segítek a nagyobb katasztrófák elhárításánál, és ha a ma úgy kívánja meg tőlem, a kisebb tüzek oltásánál, bajba jutott személyek mentésénél is. Az új utak új szerelmet és egy új életet is hoztak, melyet itt hordok most a szívem alatt. Mindezt pedig annak a végzetes pillanatnak köszönhetem, amit akkor tragédiának éltem meg, így utólag pedig ajándéknak.

A változásokhoz mindig kétkedve állunk hozzá, pedig a természetben semmi sem állandó. Reggel felkel a Nap, este lenyugszik, váltakoznak az évszakok, születünk és meghalunk. Ragaszkodhatunk a régihez, a megszokotthoz, de ha az múlni akar, akkor így vagy úgy, de múlni fog. Az új, az ismeretlen sokszor félelmetes és izgalmas, de vállalni kell a kalandot ahhoz, hogy igazán élhessünk és boldogok legyünk. Különben reggel arra ébredünk, hogy mi megöregedtünk, az idő elszállt felettünk, az álmaink, a vágyaink pedig beporosodtak a polcokon.

(Megjelent a Beteg voltam, meggyógyultam című antológiában)

Az új pocaklakó híre

Egy új családtag érkezése vegyes érzelmeket vált ki a már meglévő, a posztjukat elfoglaló, kiharcoló és megszokott őslakókból. Van, aki örül és van, aki nem. Van olyan is, akit látszólag nem érint meg a történet, természetesnek veszi a változásokat, és akad olyan is, akiből a vártnál is mélyebb gondoskodást hoz elő. Nem történt ez másképp a mi családunkban sem, amikor a három nagytesó megtudta, hogy van egy újabb pocaklakó.

A lányom a legfitalabbként, két báttyal felvértezve még nem igazán tudja, mit is jelent az, ha valaki még nála is kisebb és cukibb lesz, ha neki kell türelmesen várni, engedi és odaadni a játékát. Valószínűleg pont ezért fogadta kitörő örömmel a hírt, amit már másnap megosztott az összes barátnőjével, tanítójával és mindenki mással, aki csak szembe jött vele az utcán. A rosszulléteimet pár héttel később azonban már vegyes érzelmekkel kezelte. Az aluszékonyságom kifejezetten bosszantotta, követelte vissza a régi anyukáját, aki vele játszott, vele tanult és esti mesét olvasott neki. A róka partik azonban nem hatották meg. Az én lánykám ott állt mellettem a fürdőszobában, és amíg én nagylelkűen, mint egy madár mama átadtam a gyomortartalmam az éhesen tátongó wc csészének, ő csak csacsogott és csacsogott követelve a válaszokat, mintha csak a fotelben üldögélve jó kedvűen cseverésznénk.

Másodszülött, csillagszemű, csupa báj fiacskámból soha nem látott atyai gondoskodás tört elő. Amíg én aludtam, ő a lábamnál mozdulatlanul ülve, álmom vigyázva leste az órát, mikor kell menni a húgáért az iskolába. Az esti altatásnál azon aggódott, hogy kényelmesen ülök-e, komfortérzetem biztosítására pedig saját kis párnáját és takaróját ajánlotta fel nekem. Vásárol, saját felajánlásból cipeli a nehezebb szatyrokat, iskolába viszi a húgát, igazi segítség lett nekem. Nem megy el úgy mellettem, hogy ne bújna a pocakomhoz, ne simogatná meg a még ismeretlen, de már nagyon várt kis pocaklakót.

Legidősebb gyermekem, ki már kétszer lett trónfosztott, ráadásul jelenleg legkamaszosabb 15. életévét tapossa, a hír hallatán első felindulásból közölte velem, hogy kész, ennyi volt, betelt nála a pohár és ő már pedig elköltözik. Dacosan vonult félre a szobájába. Dúlt-fúlt, néha meg-megjelent számon kérve – meglátása szerint – az évek során hozott hibás döntéseim: szám szerint két kisebb testvérét. Hogy nekem miért nem volt elég ő? De jó, legyen. Elfogadja, hogy kell egy testvér is, de három??? Ráadásul ebbe a kis lyukba?? – lakásunkra célozva, mely mindössze 81 m2, így mindent el lehet róla mondani, csak azt nem, hogy egymás lábát tapossuk benne. A színpadra illő pár perces drámai monológ után egy fél órás elvonulás következett, minek során sikeresen átlépve a krízis egyes fázisain, belépett a teljes beletörődés kapuján és ki a szobája ajtaján. Leült mellém és még kissé meggyötört tekintettel, de már nyugalommal átitatott hangon nekem szegezte a még benne ragadt utolsó nagy kérdést:
– És mégis, mióta vagy vemhes?
A kedves szavaktól elkerekedett szemmel igyekeztem a kamaszkor számlájára írni az állatias hasonlatot és higgadtan, mosolyogva kinyögni a választ, nem tovább rontva a helyzeten.

Akkor még csupán az ötödik héten jártunk. Most pedig már csak hét hét van hátra az érkezésig. A családi szerepek szépen alakulnak és változnak. Az újdonsült apa jelölt egyre több szerepet vállal az itthoni, illetve az esti programokból, a gyerekek egyre inkább számítanak rá, és egymásra is. Nem lehet panaszom első szülöttömre sem. Ha az apa jelölt nincs itthon, fürdeti, fekteti a tesóit. Amikor pedig még suli időben látta, hogy rosszabbul vagy fáradtabb vagyok, mint szeretnék beállította az ébresztőt egy órával hamarabb, felöltözött, felkelt, felöltöztette a tesóit, vett nekik reggelit és eltranszportálta őket az iskolába. Kiveszi a részét a háztartásból, elindítja a mosógépet, tereget, besegít még a főzésnél is.

Szóval mindent összevetve jól vagyunk, béke van és boldogság, ami nem hiányzott eddig sem a családi fészekből, de most azt érzem, hogy minél több szív dobog egy családban, annál több szeretet jut mindenkinek, így már együtt várjuk izgatottan a napot, amikor a kis pocaklakó úgy dönt, hogy biztonságos kis kuckóját elhagyva kiköltözik hozzánk a nagy világba.

1942 – nagyapám emlékére

Nagymamám egy ősz hajú, szemüveges, mindenki által szeretett, jó kedélyű, segítőkész, rendkívül mozgékony, és aktív életet élő idős hölgy. Ilyen, mióta az eszemet tudom. Az élet ugyan csak egy saját gyermekkel – édesanyámmal – ajándékozta meg, de egyedül ő a megmondhatója annak, hogy hány gyermeket gondozott és nevelt fel. 14 évesen költöztem hozzá. A város egyik végén lakott nagymamám – itt töltöttem a hétköznapokat –, a másik végén édesanyám – itt pedig a hétvégéket. Olyan volt ez, mint egy kollégium, csak családi.

Középiskolában a történelem – be kell valljam -, nem volt a kedvenc tantárgyam. A gyönyörű érettségi bizonyítványomban is csak ez az egy tantárgy az, ami mellett egy hármas éktelenkedik. A tankönyvek sorai számomra unalmasak és szárazak voltak. Dolgozat előtt mindig nagymamámat kértem meg, hogy meséljen, hiszen ami nekem történelem, az neki emlék: gyerekkora évei. A II. Világháború alatt óvóhelyük nem révén testvéreivel a kertjükben nagyra nőtt eperfa alatt ültek és számolták a fejük fölött elhúzó bombázókat.

– Tudod, egy háborúban mindenki a hazáját szolgálja – kezdte meg a rögtönzött történelem órát. Az otthon maradt asszonyok és anyák, a gyárakban dolgozó lányok, a harcmezőkön sebeket bekötöző nők. A családjukat, szerelmüket önként, kötelességből vagy erőszak hatására hátra hagyó és fronton szolgáló fiúk, férfiak és apák. Volt, aki egy eszméért harcolt, volt aki egy jobb világban hitt, de volt olyan is, aki csak túl akarta élni ezt az egész esztelen mészárlást és szörnyűséget. Egy háborúban minden katona a hazáját szolgálja, de sajnos egy háborúban a haza, van, hogy a katonáit nem szolgálja, hanem kiszolgáltatja, az ideákat pedig porrá zúzza.

A szobában régi bútorok voltak, a helység pedig inkább hasonlított egy könyvtárhoz, mintegy átlagos nappalihoz. A hosszanti oldal az ablaktól az ajtóig végig, a földtől szinte a plafonig be volt polcozva, rajta könyvekkel. Régi, megsárgult lapos és újabb kiadású példányok szépen kategorizálva és ABC sorrendben. Még egy regiszteres füzet is tartozott mindehhez. Nagyapám saját kezével jegyezte fel a kincsként őrzött könyveket. Nagymamám felállt, végignézett a polcokon, de végül nem vett le egy könyvet sem. Visszaült a barna, bársony kárpitos fotelbe és folytatta:

– Ez nincs leírva a könyvekben, de valahogy így élhette meg a háborút az 1942 nyarán lezajló hídfőcsaták idején Sztorozsevojében a magára hagyott, élelem és utánpótlás nélkül, élő sebességcsökkentő ütközőként az ellenség elé vetett és lemészárolt, hazájától távol, reménytelenül küzdő és elhulló 200 ezer magyar katona, aki nem kapott engedélyt a visszavonulásra. Jány Gusztáv vezérezredes ráadásul 1943. január 24.-én kiadott egy hadseregparancsot, melyben azokról, akikről tisztelettel kellett volna megemlékeznie azt mondta, hogy elvesztették becsületüket, mert nem váltották be azt, amit mindenki joggal elvárhatott volna tőlük. Ezt nagyapádtól tudom, ő ekkor már kint szolgált, mint tartalékos katonaorvos.

Nagyapámra szívesen emlékszem vissza. Alacsony, kopaszodó, ősz hajú, örök vidám ember volt. Határozott, egyenes jelleme, odaadással végzett munkája soha nem látott tisztelettel vonta őt körül mind a családban, mind a faluban, ahol élt és dolgozott.

Katona képek 001– Az egészségügyi oszlop főhadnagyaként került ki a Don-kanyarba, több másik gyógyításra felesküdött orvostársával együtt. A sztorozsevojei ütközet alatt a műtétjeiket egy olyan kis orosz házban végezték, ahol a műtőnek kialakított helység 2,5×2 méteres volt úgy, hogy a falon körben még futott egy kb. 50 cm széles fa pad is, amit az oroszok ágynak használtak. Így állni is alig volt helyük, nem hogy műteni. A legyek beleptek mindent, ha hordággyal beteget hoztak, előbb ki kellett menniük a helységből, hogy a sérültet be tudják hozni. A katonák nem kaptak megfelelő téli ruházatot, rengeteg volt a fagyásos sérülés. A fagyásos sérültekről ahogy levették a bakancsot, lábukról az elfagyott izmok egyszerűen lehullottak. A sérülteket igyekeztek minél gyorsabban ellátni, a műtéteket pedig a sebesült megérkezése után egyből elvégezni. Másnapra soha nem hagytak senkit. Így volt olyan nap, hogy nagyapádék reggel öt órától éjfél utánig operáltak megállás nélkül. Még enni sem volt idejük, nem hogy félni vagy a túlélésre gondolni. Pedig ők is veszélyben voltak. A 80 gépjárművet számláló oszlopukból az áttörések utáni napokra csak 10-15 maradt. A sebesülteknek igyekeztek a lehetőségekhez képeset nyugodt körülményeket biztosítani. Ezt nagyapád nagyon fontosnak tartotta. Többször felszólalt amellett, hogy a sebesülteket haza kell szállítani. Hitt abban, hogy a békés, otthoni közeg jelentősen hatékonyabbá teszi a gyógyítást és lerövidíti a teljes gyógyulás idejét. A harcmezőn ugyan is előfordult, hogy az egészségügyi oszlopot ért támadás miatt a frissen amputált katona és a friss hasmetszéses könyökein csúszva igyekezett fedezéket keresni nagyapáddal együtt.

Megtudtam azt is, hogy 3 hónap hadműveleti területen eltöltött idő után mindössze 1 hét szabadság járt nekik. De ennek is mindenki nagyon örült. Hazafelé a vonaton a jókedv, a közös éneklés és nevetés általános volt. Mindenki boldog volt, hiszen éltek.

– 1942-ben a karácsonyt nagyapád otthon töltötte a családjával, majd december végén tért vissza Sztorozsevojéba. Kemény hideg és teljes tanácstalanság fogadta. Parancs nélkül indult el szakaszával Alekszejevka felé. Alekszejevkában egy ezredes annak ellenére, hogy a 6 fős csapat tagjai orvosok, ferences rendi barátokból álló ápolók voltak, ráadásul se támadó, se védekező fegyverük nem volt, ki akarta küldeni őket Bugyonnij védelmére. Nagyapád vitába szállt vele, de hasztalan. Egy csendőr főhadnagy mentette meg az életüket, aki tovább küldte őket Valujki felé. Akkor már csak egy autóból és egy buszból álló menetüket útközben újabb támadás érte. Az autót kilőtték, a busz motorja megsérült. Német katonák szállították be őket Valujkiba. Következő állomáshelyük Bjelgorod volt. Mivel a támadás következtében élelem nélkül maradtak egy hadbiztoshoz fordultak segítségért, aki parancs híján megtagadta azt. Az éhezéstől egy telefonhívás – mely elszólította a hadbiztost a helyéről –, és nagyapád tettrekészsége mentette meg őket: elemelt az asztalról 50 db élelmiszer jegyet.

A történelem óra itt nem ért véget, a gondolataim azonban már máshol jártak. Elképzelni sem tudtam és a mai napig nem tudom, mit élhettek át. Nagymamám hangja hol indulatokat, hol fájdalmat rejtett magában, hol pedig büszkeséget. Szerette, a mai napig szereti nagyapámat, aki számomra nem csak egy nagyszerű és igen erős ember volt, hanem igazi hős! Munkásságát, küldetését, hitét és emlékét példaként, példaképként őrzöm a szívemben. Mert a múltra emlékezni kell. A háborúban harcoló, mindent túlélő vagy épp elesett szeretteink áldozata nem lehet hiábavaló. Erőt kell adjon ahhoz, hogy bízzunk, megbocsássunk és szeressünk. Értékeljük és élvezzük a békét – amit nekik köszönhetünk, amiért ők az életüket áldozták –, az együtt töltött perceket, hogy az igazságunknál sokkal fontosabb legyen a szeretet.

Háború után_1Nagyapám látott halált, adott életet, hozott meg nehéz döntéseket. Harcolt a gyógyulásért, a gyógyításért, azért, amiben hitt. Nem panaszkodott, hogy az eszközök vagy a körülmények nem elég jók, csak tette a dolgát, mert hitt abban, amit csinált. Talán pont ez adott neki erőt a háborút túlélni és mindig nevetni. Mindent azonban ő sem élhetett túl. Még gyerek voltam, amikor elment. Az együtt töltött utolsó nap minden részletére tisztán emlékszem. A konyha hatalmas volt és tágas, bőven elfért benne az ebédlő asztal is. Négy helység nyílt belőle: a fürdőszoba, a rendelő, a kamra és a spájz. Hatalmas ablakain mindig besütött a nap. Húsleves volt ebédre. Nagyapám viccelődött, mi pedig jókat nevettünk rajta. Ebéd után felállt, hátra ment, hogy lepihenjen, ahogy ilyenkor mindig is tette. Én az ajtóban játszottam a földön, amikor meghallottam, hogy nagymamámért kiált. Rosszul lett. A szíve. A segítség pedig már nem lehetett elég gyors, tudta: nem éli túl. A mentőben, nagymamám karjai közt aludt el, örökre. A saját életét nem menthette meg.

A kertre nyíló barna rácsos kapuban álltam és sírtam. Hangosan sírtam a temetése napján kedvenc, alvós rongyomat szorongatva. Követeltem, hogy jöjjön haza. De nem jöhetett, eleget tett és látott itt a Földön. Nem maradhatott köztünk, csak az emléke.

 

 (Az írás szerkesztett változata megjelent a Honvéd Altiszti Folyóirat 2014/2. számában  altiszti_2014_2)

A siker néha a kudarccal kezdődik – Tanulság, nekem

Mint minden történetnek, egészen biztos, hogy ennek is van tanulsága. Az én tanulságom az, hogy ébernek és tudatosnak kell maradnom. Megőrizve a hitem kell megadnom a mának azt, amit a ma megkíván tőlem figyelve, mert most már tudom, hogy az ego a szükségeinek megfelelő tetteket odaadásnak éli meg. A dolgok megváltoztatásához pedig épp elég ha megváltoztatom a nézőpontomat. A kudarc nem biztos, hogy hátráltatni akar minket, hanem éppen ellenkezőleg, vissza akar terelni minket a helyes útra, a mi saját utunkra.

Bob Dylan szerint: “A sikeres ember az, aki reggel felkel, este lefekszik, és közben azt csinálja, amihez kedve van.”

A siker néha a kudarccal kezdődik. Az én kudarcomból győzelem lett. A hitem erősebb, mint valaha, tisztán látom a célt, nem tévesztve szem elől a szándékot, azt hogy miért is léptem erre az útra. Most itthon vagyok, szépen rendeződik át az életem. Egyre több időm van a családomra és az önkéntességre is. Mindeközben pedig boldog és sikeres vagyok, mert reggel felkelek, este lefekszek és a kettő között pedig azt teszem, amihez kedvem van.

A siker néha a kudarccal kezdődik – Váratlan fordulat

Túl a hétvégi tanításon, szolgálaton és pszichikai pályán feltöltődve, új emberként mentem dolgozni. Még a nap is szebben sütött ezen a reggelen. Éppen végeztünk az ebéddel, fél kettő körül lehetett. Az asztal körül ültünk és kavicsokat festettünk, amikor megszólalt a telefonom. A Katasztrófavédelmi Tudományos Tanácstól hívtak, hogy adjam meg az e-mail címem, küldik a pályázat eredményét. Alig hittem a fülemnek. Valóságos csoda volt ez a pillanat. Már teljesen lemondtam róla, hiszen rossz címre küldtem az anyagot. Túl voltam a krízisen, visszataláltam az utamra, amin bár még csak pár napja, de boldogan jártam. Levizsgáztam, megtanultam a leckét, amit az élet rakott elém: a helyes úton vagyok. Csak ez lehet az oka a csodának és ennek a váratlan fordulatnak: ötödik helyezett lettem és még egy nyilvános elismerést is kaptam egy tudományos konferencia keretén belül.